11. fejezet - With a little help...

És új fejezet. :) Remélem tetszeni fog! 

(Bár nem jött össze a komihatár...)

 UI: Nagyon fontosak számomra a hozzászólásaitok, 

szóval, ha elolvastad, légyszíves jelezd is. :D 

|| Aláfestő zene: --> katt <-- ||
Kisírt szemekkel ültem a meleg radiátornak dőlve. Tekintetemmel révetegen bámultam magam elé a félhomályban. Harry többszöri próbálkozásra sem vette fel a telefont, így már egy ideje felhagytam a próbálkozással. Nem akartam Bree-t zavarni egy telefonhívással, pedig most mindennél jobban szükségem lett volna a barátnőmre. Nem tudom, mennyi ideje ülhettem így, csendben a szobámban, de közben sötétedni kezdett. Összeszorítottam a fogaimat, ahogyan bevillant egy név. Jeremy. Miatta rontottam el mindent. Mi üthetett belé? Miért tette tönkre azt, amire annyit vártam? Halvány düh kerített hatalmába, ahogy az eddig annak hitt legjobb barátomra gondoltam. A kezemben szorongatott mobilt magam elé emeltem és tárcsáztam a számát. Semmi erőm nem volt veszekedni - mert mi másra számíthatnék? -, de mégis megtettem. A telefon visszautasítást jelzett, így haragosan dobtam a készüléket az ágyamra. Remek. Jer, aki miatt meggondolatlanul otthagytam Harryt, nem hajlandó beszélni velem. Hirtelen keserves sírás tőrt rám. És nem. Nem az fájt, hogy talán soha többé nem szeretnék beszélni Jeremyvel, hanem az, hogy milyen hamar fordulhat minden rosszra... Amikor már azt hittem, boldog lehetek. Amikor már megtaláltam Őt, máris elvesztettem. Mert gondolkodás nélkül rohantam az után, aki meg sem érdemelte...
Halk kopogásra lettem figyelmes, mire nagyot sóhajtva töröltem le a könnyeimet. Tekintetemmel bánatosan szuggeráltam a csukott ajtót, hogy a személy, aki kopogott benyisson. A szobába anya lépett be.
- Nem kell elmondanod. Csak tudd, hogy rám mindig számíthatsz. Ha meg szeretnéd osztani valakivel... - mondta nyugtató hangon, mire aprót bólintottam.
Közelebb jött, megsimította a hajamat, majd az ajtó felé lépett.
- Anya... - suttogtam, miközben megfogtam a kezét.
Óvatosan, de szorosan magához ölelt, mire újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, és a mellkasába fúrtam a fejem. Az ismerősen nyugtató illata és testének melege szeretettel töltött el.
- Ó, kicsim... - suttogta, miközben ujjaival kifésülte az összegubancolódott hajtincseimet az arcomból.
Mindketten elhelyezkedtünk az ágyamon - szemben egymással -, majd elmeséltem neki. Türelmesen végighallgatott, majd megsimította a karomat.
- Tudom, hogy most nehéz lehet, de nem ülhetsz itt összeroskadva egész végig. Hidd el, minden rendben lesz majd. Harry nagyon rendes srác, biztosan meg tudjátok majd beszélni. Ami meg Jeremyt illeti... nem értem azt a fiút - rázta meg a fejét anya.
- Nem érdekel többé Jeremy - jelentettem ki rekedten. - Nem tudom, mi lesz, de az biztos, hogy a barátságunk már sosem lesz a régi, feltéve, hogy valaha is meg tudja magyarázni a dolgot - mondtam keserű mosolyra húzva a számat.
- Hmm... - nézett maga elé gondolkodva egy pillanatra. - Alice, csinálok neked egy teát - hagyott magamra, mire bólintva álltam fel az ágyamról és lesétáltam utána.
Apa a tévé előtt ült, csak egy pillanatra kapcsolódott össze a tekintetünk, de láttam, hogy ő is aggódik miattam. Amikor beléptem a konyhába anya váltott pár szót vele - gondolom, elmondta, hogy mi van velem -, majd készített nekem egy forró teát. A bögrével a kezemben néztem a tévét a szüleimmel együtt, próbáltam minden érzelmet kipasszírozni a tudatomból, és csak a jelenre koncentráltam. A szüleim az este további részében nem kérdeztek semmit, inkább próbálták lekötni a figyelmemet mindenfélével. Hát, igen. Van olyan helyzet, amikor csak a szüleinkre számíthatunk igazán. Mert ők - bármi is történjék - mindig mellettünk állnak...
Viszont, amikor újra egyedül feküdtem az ágyamban, elmerülve a - nem éppen boldog - gondolataimban, eléggé egyedül éreztem magam. Halk zokogásomat próbáltam elfojtani, miközben megszakadt a szívem. Valahányszor becsuktam a szemeimet, felötlött előttem a kép, ahogyan Jeremy gúnyos pillantást vet rám, majd az üres utca, ahol már nem állt ott Ő...

***

Reggel kicsit fáradtan, kisírt szemekkel ébredtem. Volt egy teljes éjszakám arra, hogy minden átértékelődjön bennem. Felöltöztem, a hajamat laza kontyba kötöttem, majd lementem reggelizni. A szüleim biztató mosolya fogadott az étkezőben, valamint még egy személyé. Meglepődve lépkedtem az asztalhoz. Bree felállt és szorosan magához vont.

- Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem, miközben lehunytam a szemem és halványan elmosolyodtam.

- Ha tudtam volna tegnap, hogy mi van veled, mindent félretéve rohantam volna ide - mosolyodott el, miközben mindketten leültünk az asztalhoz. Anya és apa közben átmentek a nappaliba. - Ma reggel hívtalak, de nem tudtalak elérni, így a vonalason próbálkoztam, amit anyukád vett fel... És, hát, elmondta, hogy mi történt. Hívhattál volna tegnap - mondta, mire elmosolyodtam. Ha van valaki akire mindig számíthattam/számíthatok a szüleimen kívül, az minden kétség nélkül Bree.

- Nem akartalak titeket zavarni, hiszen tudtam, hogy Ryannel moziba mentetek - magyarázkodtam. - De azért köszönöm, hogy így gondolod.

- Ez természetes - pillantott rám őszintén. - Nagyon sajnálom, ami történt - nézett a szemembe szomorúan -, de meg fogod oldani, hidd el - öntött belém lelket.

- Arra gondoltam, elmehetnénk ma valamerre - mondta Bree, miközben reggeliztem.

- Hát, nem tudom - sütöttem le a szemem -, nincs túl sok kedvem. De nem miattad. Csak... igazából semmihez sincs kedvem - néztem rá szomorúan.

- Nem baj, megértem. De nem ülhetsz itthon egész hátralevő életedben... - döntötte oldalra a fejét Bree.
- Igazad van - bólintottam. - Addig is, elterelődik a figyelmem, szóval menjünk - sóhajtottam, majd felpattantam, halvány lelkesedést mutatva.
Megbeszéltem anyáékkal, majd felkaptam egy táskát, kiengedtem a hajamat, laza smink, és mehettünk is. Egész délelőtt a városban mászkáltunk... volna. Csakhogy pár perc séta után inkább beültünk egy teázóba.  Több órán keresztül beszélgettünk, és kiadtam magamból mindent. A többi asztalnál időközben cserélődtek a vendégek, de mi maradtunk. Azt hiszem, Bree tudta, hogy mi kell igazán most nekem. Bár már sokkal jobban éreztem magam - köszönhetően anyának -, Bree segített igazán túllépni valamin. Ami fájt. Amit nem tudtam kezelni.
Némileg megkönnyebbülten léptünk ki a fagyos utcára, ahol időközben friss hó kezdett hullani. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok, hála Breenek. Aki összeszedett, és nem hagyta, hogy egész nap otthon üljek, és lassan, de biztosan magamba forduljak.
Breenek mennie kellett egy fotókiállításra, ahová Ryan hívta meg, így elbúcsúztam tőle és hazamentem.

A házunk előtt, a kerítésnél állt Zayn. Kényelmesen nekitámaszkodott, miközben szemeivel a környéket fürkészte.
- Zayn... - mosolyodtam el, amikor odaértem hozzá.
- Szia! - ölelt át, mire könny gyűlt a szemembe. A mozdulatról valahogy Ő jutott eszembe. Gyorsan letöröltem az akaratlanul előbújó cseppeket. - Jól vagy? - kérdezte.
- Hát... nem teljesen - vallottam be.
- Harry nem mond semmit, de tudom, hogy valami gond van. Látszik rajta... és most látom rajtad is - nézett rám.
- Hát... - sóhajtottam elhúzva a számat. - Jól látod - sütöttem le a szemem. - Azt hiszem, Harry soha többé nem akar beszélni velem. Egy rossz döntéssel elvesztettem őt és a legjobb barátomat - haraptam az ajkamba lemondóan, majd elmeséltem neki, hogy mi volt tegnap.
- Hé - törölte le az egyik lefolyó könnycseppemet Zayn. - Nem csak a te hibád. Az a Jeremy csókolt meg, te erről nem tehetsz... - mondta. - Ha akarod, beszélek Harryvel - ajánlotta fel.
- Nem, nem kell, köszi - ráztam meg a fejem. - Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt személyesen beszélném meg vele.
- Rendben - bólintott. - Bree hol van? - kérdezte egy kis idő után, amikor már percek óta hallgattunk, míg én a kerítésre dermedt jeges havat kémleltem.
- Hát, Ryannel elmentek egy fotókiállításra. Boldognak tűnik, úgy látszik neki összejött - mosolyodtam el -, nekem nem - sütöttem le a szemem.
Zayn arcizmai alig láthatóan megfeszültek, de mielőtt jobban megnézhettem volna el is tűnt az arckifejezés.
- Nekem mennem kell - nézett a telefonjára. - Megleszel?
- Persze - mondtam, majd bementem a házunkba.
Anya épp a karácsonyi girlandokat rendezgette egy dobozban apával együtt. Hát igen, mindjárt itt van karácsony...
- Jól vagy kicsim? - borzolta össze a hajamat apa kedvesen, amikor megálltam mellettük és belekukkantottam az egyik kartondobozba.
- Határozottan jobban - mosolyodtam el halványan. - De egyedül nem ment volna. Egy kis segítséggel... - nyúltam bele a dobozba egy díszért.