5. fejezet - *Az álmok néha valóra válnak...*

2012.12.12. *-* különleges napra különleges fejezet ;)

Ti kívántatok 12:12-kor? Ha igen, remélem, 

mindenkinek valóra válik majd... :)

Egész délelőtt a vásáron voltam. Dél körül hazamentem ebédelni. Anya felhívott, hogy vegyek pár dolgot a vásárban... Hát, pont jókor hívott, hiszen most jöttem haza onnan. Na, mindegy, majd délután megint leugrom - gondolkodtam. Leültem a laptopom elé. Jeremy fent volt Skype-on így vele beszélgettem. Összejött azzal a csajjal, aki tetszik neki. Örülök, hogy most boldog. Miután Jer kilépett, az órámra pillantottam. 14:46 van és már kezd szürkülni az ég... hát, igen, itt a tél. Az ablakomon kezdenek megjelenni reggelente a tél jelei, a hó már kezd megmaradni... Szóval tényleg viszlát Ősz! Erről eszembe jutott a nappaliba felakasztott adventi kalendáriumom. Leszaladtam és belekukkantottam a mai  zoknicskámba. Egy csomag gumicukor volt benne, leültem vele a kanapéra és azt majszolgattam egy darabig. Miután kivégeztem, felvettem a kabátomat és elindultam.

Egész nap egyedül lenni néha nem a világ legjobb dolga... ráadásul télen. Különleges egy évszak az biztos. Ellentétekkel teli: hideggel lengi körül a világot, miközben jobban összekovácsolja az embereket. Karácsony... Újév... ha ezek nem lennének, mindenki rájönne, hogy a tél nem is olyan különleges. Nincs benne semmi. Decemberben valóra válnak az álmaink - szeretnék hinni benne... de valahogy nem megy. Persze, én is szeretem ha havazik, de mindig rájövök, hogy a nyárra jobban vágyom. A nap selymes sugarai csupasz bőrömön... mit meg nem adnék most ezért! Télen csak fázom, a bőröm elveszti nyári fényét, a hajam sötétebb lesz... Én mégis - ezek ellenére - valami furcsa kötődést érzek a három hideg hónap iránt. Hogy miért? Bárcsak tudnám...
A vásár még mindig tele volt emberekkel. Az árusok kedvesen kínálták a dolgaikat. Az egész nagyon hangulatos volt - főleg így délután - , mivel a díszkivilágítást is felkapcsolták. A faházacskákat mézeskalács illata fogja körbe. Egy darabig ezekben gyönyörködve sétálgattam, majd megvettem anyának a dolgokat.

Az egyik árustól vettem egy finom sütit, majd leültem egy padra. Miközben azt falatozgattam, besötétedett. Felnéztem az égre: megint havazni kezdett. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha most hazamegyek, mivel egyre sűrűbben hullottak a pelyhek és a sötétség mindent beborított. Kicsit vacogva értem ki a vásár forgatagból az utcára. Itt már gyérebb volt a világítás és kevesebb az ember. Néhány utcányira egy átjárón kellett áthaladnom, szerencsémre épp zöld volt. Az út közepén járhattam, amikor megcsúsztam a jégen és majdnem elestem. A csomagom a földre pottyant, így minden szanaszét hevert körülöttem. Nagyot sóhajtottam, majd megpróbáltam gyorsan összeszedni a dolgaimat. Épp lehajoltam az egyik mézeskalácsért, amikor olyan történt, amire nem számítottam...

*Harry szemszög*

A nappaliban ültem, a tévét bámulva. Igen. Bámulva, mert nem fogtam fel belőle semmit... A gondolataim a lány körül keringtek. Bár épp a kedvenc sorozatom ment, nem érdekelt. Megtalálom. Bármi az ára... újra látni fogom őt... látnom kell! Hirtelen felpattantam és felrángattam a kabátomat. Felkaptam a kocsikulcsomat a pultról, majd az autómhoz siettem. Nem figyeltem az útra, csak a gondolataimba merültem, és hagytam, hogy az autó vezessen. Egy kevésbé kivilágított utcán száguldottam. A sebességmérő egyre feljebb kúszott, de hidegen hagyott. Senki sem volt az utakon. Egy kereszteződéshez értem. Már tudtam, hova megyek. A karácsonyi vásárhoz...

Kicsit sem lassítva bekanyarodtam, a motor erősen felzúgott. Elmosolyodtam, majd újra az útra figyeltem...

És ekkor szinte megállt bennem az ütő. Az utat átszelő zebra nem volt üres. Egy lány állt ott. Az autóm hangjára ijedten felkapta a fejét, majd lehunyta a szemeit. Nem volt semmire sem idő... csak reménykedni tudtam... A fékre tapostam.

*Alice szemszög*

Egy autó a szemközti utcából szélsebesen közeledett felém. Nem volt időm gondolkodni sem... csak arra, hogy behunyjam a szemem... 

A kocsi néhány milliméterre tőlem fékezett le, majd halk puffanással a kabátomhoz ért. Közben a pulzusom az egekbe szökött és a lélegzetem is elakadt... A hirtelen beállt csöndet a szívdobogásom hangja töltötte be, amit a fülemben pumpáló vértől csak tompán hallottam... A kezeimet a jármű elejére támasztottam, majd leguggoltam és lerogytam a földre. Mindez másodpercek alatt folyt le, de mintha órák teltek volna el...

***

Az autó ajtaja hirtelen kinyílt és valaki kipattant belőle. Leguggolt mellém. Kétségbeesett tekintetét magamon éreztem.

- Ne haragudj... Nem akartam, ugye nincs semmi bajod? Akkora egy idióta vagyok! Simán elüthettelek volna - mondta  rekedten, remegő hangon.

- Semmi gond, nincs semmi bajom, én... - néztem fel rá. Nem tudtam folytatni. Egy hang sem akart kijönni a számon. Csak döbbenten néztem szemeibe... Ő is hasonlóan nézett vissza rám. Mintha minden megfagyott volna körülöttünk. Az idő, a tér. Semmi sem számított...

Hirtelen minden megváltozott. Az, amit eddig biztosnak véltem elhalványodni látszott. Csak egy valami volt az. Hogy Ő itt van mellettem... döbbenten, könnytől csillogó szemekkel... és értem aggódik. A szívem rohanó tempót diktált, bár ezt a "majdnem baleset" következményeképp fogtam fel, legbelül tudtam, hogy többről van szó... ennél sokkal többről...

*Harry szemszög*

Azok a szemek.  Ő az a lány. Felismertem. És abban a pillanatban majdnem elájultam. A lélegzetem megszakadt és csak döbbenten néztem rá. A szája megremegett, mintha mondani akart volna valamit, mégsem tette. 

Ekkor vettem észre, hogy az arcán könnycseppek gördülnek végig. Mielőtt lecsöppentek volna, gyengéden letöröltem őket. 

- Ne sírj... én... Nagyon megijesztettelek? Ne haragudj... - suttogtam.

- Semmi komoly, csak majdnem elütöttél és majdnem szívrohamot kaptam - mosolyodott el. 

Mindketten felálltunk. Ekkor két lány sikítva odarohant hozzám. Arrébb rángattak és egymás szavába vágva hadarták el, hogy autogramot és fényképet szeretnének. Most legszívesebben láthatatlanná váltam volna, de nem tehettem. Aláírtam és lefényképezkedtem velük. Rámmosolyogtak, majd elmentek. Az, hogy én vagyok Harry Styles néha a legnagyobb átok, néha meg...

*Alice szemszög*

Nem. Nem az döbbentett meg, hogy Ő Harry Styles. Hanem az, amit belül éreztem. Soha, senki nem váltotta ki ezt belőlem. Zöld szemeibe olyat láttam, mint senki máséban...

A két rajongót néztem. Csillogó szemekkel ugrálták körbe őt. 

Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ha most ott hagyná őket és ide jönne hozzám... De miért tenné? Összehúztam magamon a kabátomat, majd elindultam. El innen. El tőle. A szívem azt diktálta, forduljak vissza és maradjak ott vele, de én helyette az eszemre hallgattam...

*Harry szemszög*

Visszafordultam. A lány távolodó alakját pillantottam meg a gyér utcai fényben. 

- Ne - suttogtam. - Várj! Ne hagyj itt... még egyszer - kiáltottam utána.

Megtorpant. Lassan visszafordult, majd a szemembe nézett. Visszasétált hozzám.

- Hogy érted azt, hogy még egyszer? - kérdezte halkan.